Úgy illik, hogy kezdésként bemutatkozom. Mivel az e-mail címem elárulja a keresztnevemet, így nem érdemes magamnak fiktív nevet adnom. (Szemben a történet többi szereplőjével). Az igaz mese kezdetén már majdnem elfújtam a 25. szál gyertyámat a szülinapi tortámon, egy vidéki nagyváros vezető médiumának egyik szerkesztőjeként dolgoztam immáron két teljes éve. A többit később.
A történet 2005. nyarán kezdődött. Ültem a kis számítógépem előtt, amikor a velem szemben székelő marketinges kolléga, Albert, vidám hangulatban közölte velünk, hogy milyen jól ellevelezget a szomszéd városban (de ugyanannál a cégnél) szolgáló új kolléganővel. Különösebben senkit sem érdekelt. Pár nappal később ugyanő (akivel a hazafuvarozások alkalmával néha az épp kudarcba fulladt párkeresési próbálkozásaimat is megbeszéltem) megint előjött a csajjal, mondván: Csabi, a mai meetingen itt lesz egy lány, aki tuti tetszeni fog neked. Igaza lett...A hölgy a céges heppöningre betoppanók közül utolsóként vette célba a szerkesztőség könyvtári szobáját, így szerencsére alkalmam nyílt tüzetesen megvizsgálni. Hogy mondják? Szerelem első látásra? Valahogy úgy...Fehér blúz, talán sötét szoknya, kezében laptoptáska, szőke fürtjei kontyba rendezve. "Egyéb női adottágait tekintve" teljesen rendben volt.(Sőt...). Alig vártam, hogy végezzenek. Kifelé jövet szerencsére elhaladt az asztalunk mellett, köszönt Albertnek, nekem mindössze minimális szemkontaktus jutott. Azonnal letámadtam a marketing mant, hogy most akkor ki ez a lány? Kamillának hívják, állítólag van barátja (meglepő, mi?) és alig pár napja dolgozik közös kenyéradónknál. Elsőre ennyi.
Néhány nap múlva ismét nálunk gyűltek össze fejet tágítani a szomszédos megyebeliek, ami egyet jelentett Kamilla újabb látogatásával. A forgatókönyv gyakorlatilag megegyezett a legutóbbival: spuri be a könyvtárba, spuri ki a könyvtárból, köszönés Albertnek - és nekünk! Ez már valami.
Pár héttel később Albert felmondott. A szerkesztőtársaimmal ad hoc jelleggel rendeztünk egy vacsorát, amire elvileg ő is hivatalos lett volna, hogy elbúcsúztassuk, de nem jött el. Az iszogatós, eszegetős estén a(z) - egyébként utált - főnökünk fontos bejelentést tett. Albert helyét a marketingvezetői pozícióban nem más veszi át, mint...Kamilla! Wow, király! Velem szemben fog ülni? - tört fel belőlem gejzírként a kérdés, amin a többiek jót nevettek, ellentétben velem, amikor közölte felettesünk a negatív tartalmú választ.
Kamilla a következő héten már munkába is állt. Első feladatainak egyike révén kapcsolatba kellett lépnie velünk: egy nyereménytesztben kérte segítségünket. Ricsi kollégámat félresöpörve természetesen én azonnal ugrottam, a gyorsabb bevágódás érdekében a válasz e-mail figuráját viccesre vettem, amire a lány a következőt válaszolta: "köszönöm, olyan jó hétfő reggel ilyen leveleket olvasni!". Hát, ez volt a mi első levélváltásunk.
Néhány nap elteltével a helyi főiskolával intézett projektje miatt újra városunkban járt. A tárgyalóból kilépve megvalósult az, amire a fentebb említett közös vacsorán utaltam: velem szembe ült le! Nem tudtam, mit tegyek. Valahogy szóba kellett elegyedni vele, de csak bámultam rá a monitor mögül. Az élet azonban megoldotta a dolgot. A megbeszélés végeredményét tartalmazó körlevélhez a drága elfelejtette csatolni azt a doksit, amit az e-mailben említett. Ennél kiválóbb alkalmat nem is kaphattam volna. Összeszedtem a bátorságom, felálltam és elindultam felé. A szívem olyan hangosan vert, mint egy falusi HVCS mélynyomója a Ladájában. Kb. 207 centiméter megtétele után ott álltam előtte. "Szia, elfelejtetted csatolni a doksit a leveledhez." Ennyit sikerült kipréselni. Felém fordult, angyali mosollyal, csillogó őzikebarna szemekkel válaszolt, hogy "néha megesik...". Teljesen lefagytam, válaszolni se tudtam. Ilyen szépet még életemben nem láttam.
