Múzsa

A következő jeles eseményig és személyes találkozásig cseten tartottuk a kapcsolatot. Szinte minden hétköznap csevegtünk, legyen szó akár munkáról, akár magánjellegű dolgokról. Egyik este például a múltkori személyes témákat is sikerült überelni: épp megint ki voltam akadva a gázos munkahelyi helyzet miatt, amit neki panaszoltam el, válaszul ő több liter lelki fröccsöt öntött belém.

Skizofrén helyzet volt, de alig vártam, hogy bemehessek dolgozni. Amint bejelentkezésekor felugrott a kis MSN-, vagy skype-ablak már dobbant is a szívem. Hát még amikor írt nekem...Legnagyobb boldogságomra szinte mindig ő kezdeményezett, ám mire kezdtem volna magam beleélni, jött Vince és lehurrogott.

December 9. vastag betűs dátum a médiánál eltöltött pályafutásomban. Kamilláék városában a leány által koordinált céges születésnapi vacsorára és az azt követő fürdős partira voltunk hivatalosak. A drágaság nagyon izgult, heteken át szervezte a nagy dzsemborit. Bíztattam, nyugtattam, hogy tutira jól fog sikerülni. Úgy is lett... 

Hideg téli nap volt, ezért már a kocsiban elkezdtük melegíteni a szervezetünket némi folyékony kenyérrel. Az objektumhoz érve először gyorsan belaktuk a Kamilla által intézett szobákat az étterem szomszédságában lévő szállodában, átvedlettünk elegánsba, majd irány a vendéglő. Vincével beszéltünk még indulás előtt arról, vajon milyen lesz a viszontlátás. Mondtam, hogy biztos kiugrik majd a kis szívem a helyéről. Hát kiugrott. Vince és a helyi kollégák már elfoglalták helyüket, mi picit késve érkeztünk (Ricsi...). Nagyon izgultam, szinte reszkettem. Beléptünk az étterembe, tekintetemmel csak őt kerestem. Mikor észrevett minket, pici mosollyal az arcán odalépett hozzánk és üdvözlés gyanánt mindenkit megpuszilt. Elképesztően elegáns és gyönyörű volt, mintha egy katalógusból lépett volna elő. És az illata... 

Sajnos az ülésrendet nem én állítottam össze, mert akkor ugye egymás mellett foglaltunk volna helyet...Viszont csak picit kellett oldalra fordítani a fejem, hogy diszkréten bámulhassam őt a falon lévő tükör segítségével. A vacsora rendben lezajlott, a főszervezők legszebbje végigkérdezte az elvtársakat, kinek hogyan ízlett az eledel. A desszertet követően előkerült a fényképezőgép, ami pár kattintás után az én kezemben landolt. Mivel nem vagyok egy Szipál Márton, meg is látszott az első fotómon, amelyen valahogy Kamilla bokáját sikerült lencsevégre kapni...

Az étkezés befejeztével átvonultunk a társalgóba, ahol kisebb "klikkek" alakultak ki. A lány igyekezett mindegyikhez hozzácsapódni, így persze a miénkhez is. Zavarban voltam, mikor a mi csoportunkhoz csatlakozott, próbáltam ugyan pár poénnal bevágódni, de hát eléggé erőltetettnek tűnt valamennyi beszólásom. Nem baj, gondoltam, majd a medenceparton...

Nem szeretek uszodába, strandra járni, az alakom se olyan, amit példaként állítanak a fiatalok elé (átlagosnál némileg vékonyabb), épp ezért nem állt szándékomban fecskében pózolni előtte. Vince hasonlóan gondolkodott, így mi ketten a póló+tárdgatya kombinációval vetettük bele magunkat a buliba. Betoppanva a szentélybe rögtön letámadott minket a (z) - egyébként utált - főnökünk, aki széles vigyorral a pofáján arról kérdezősködött, nem megyünk-e csúszni, mert tök jó. Vincével egymásra néztünk, elhúztuk a szánkat: "igyunk inkább egy sört..."

Miközben sorban álltunk, egyszer csak megjelent Kamilla. Világos felsőben, mutatós dekoltázzsal, színes, könnyed kis szoknyában, feje búbján napszemüveggel. Néhány közhelyes kérdés és válasz után továbbállt megkeresni a többieket, mi Vincével lehorgonyoztunk a víz közelében található napozóágyakon és elfogyasztottuk hideg sörünket az izzasztó melegben. Közben persze egyetlen egy témánk volt. Átbeszéltük immáron sokadszorra az egész szitut, plusz gratulált az ízlésemhez, meg hogy milyen jól választottam...Félóránként felálltunk, hogy újabb sört vegyünk, plusz megkeressük Kamillát. Utóbbi nem volt egyszerű küldetés, mivel beválasztották a férfi tanga-szépségverseny zsűrijébe...Ő adta át a győztes jóseggűeknek a díjat. Erre muszáj volt megint inni egyet...Egy alkalommal valamilyen csoda folytán sikerült kettesben maradni vele, megkínáltam a sörömből, majd beszélgettünk picit személyes dolgokról.

A percek múlásával és a legurított alkoholmennyiségnek köszönhetően egyre vidámabb lett a hangulat. Kamilla úgy döntött, ledobja magáról a cuccot és - fürdőruhában - beleveti magát a vízbe. Azt hiszem, csóró kis életem addigi leginkábban várt pillanatát élvezhettem pár másodpercig, amíg el nem nyelte szexi habtestét a H2O...Bár takarta a bikini alsó része, de észre lehetett venni a tetoválást a feneke fölött. Hoppá.

Vince nem volt velem, helyette egy másik kollégával csodáltuk a medence szélén. Utóbbi nem bírt ellenállni a szőke szirén csábításának, ruhástól hasast ugrott a vízbe. Kamilla engem is húzott bele két kézzel, ám ellenkeztem és csak térdig merészkedtem be. (Utólag már bánom). Miután kiúszkálta magát és a vizesruhás szerkesztő is elhagyta a medencét, mindkettőnket átölelt és úgy indultunk el italért...Szerencsére ismét sikerült pár percre magunkra maradni, a beszélgetés közben nedves haját diszkréten a pólómhoz simította...Akkor hirtelen fel sem fogtam, mi történt, jobb helyeken ugye ezeket a dolgokat flörtnek nevezik.  

Egyesek úgy gondolták, a buli valahogy nem az igazi. Vince és - a(z) egyébként utált -főnökünk egy merénylettel próbálták magunkra irányítani a figyelmet: követtek, hiába menekültem, elkaptak, lecipeltek a lépcsőn minden tiltakozásom ellenére, kiürítették a zsebeimet, aztán belehajítottak ruhástól a jacuzziba. Természetesen Kamilla mellett landoltam. Furcsa érzés volt, a röpke 2 másodperces vízalatti kalandot követően kiszállt a fejemből az összes alkohol. A felszínre jövet első pillantásom persze rá meredt. Nevetett. Én nem. Ha már a helyzet így hozta, plusz miután mindenki kiszórakozta magát rajtam, odaúsztam mellé, hogy beszélgessünk. Állítólag, mikor kimásztam kb. 30 perc áztatás után a medencéből, mindenki megtapsolt.

A viszonylagos jókedv hamar tovaszállt, ugyanis nem találtam a pénztárcámat...A két merénylő sehol, hogy megkérdezzem, de legalább az időközben egy törölközőt magára penderítő Kamillát elcsíptem. Közöltem vele a problémámat, majd ki tudja, miért, megsímogattam az orrát. Némi kétségbeeséssel az orcáján ugyan, de segített megkeresni az eltűnt tárgyat. A rejtély hamar kiderült: Vince tette el biztonságos helyre. Erre mi történik? Miután újra a zsebemben tudhattam a cuccot, a tündér széles vigyor kíséretében megsímogatta az orrom.

Hajnali kettő körül a csipet-csapat kisebbik része úgy döntött, átvonul a közelben lévő szórakozóhelyre. Nekem alig néhány száraz ruhám maradt, amit magamra vehettem (az alsógatya nem tartozott ebbe a kategóriába...), egy-egy póló, pulcsi, nadrág és zokni jelentette a túlélést. Vince érdekes módon nem tartott velünk, de hála a magasságosnak, Kamilla igen. Lehettünk vagy heten. Az egyik tag pár ital után felkérte táncolni a társaság egyetlen hölgytagját...Ricsi látta rajtam, mennyire vágyakozva tekintek rájuk, ezért oldalba bökött:

- Na mi van, miért nem kéred fel?!

-  Jójó, mindjárt...

Addig-addig gyűjtöttem a bátorságot, amíg a zenekar összepakolt és lelépett...Néhány perccel később sajnos Kamilla is követte a példájukat: mindannyiunktól puszival köszönt el, majd a táncoltatós köcsöggel elindult hazafelé az éjszakában. Innentől kezdve számomra értelmét vesztette az egész ittlét, semmi mást nem akartam, csak aludni. Ricsi meg a másik kolléga azonban elcipelt még egy diszkóba, amit kb. 15 perc után meguntam. Hívtam egy taxit, pár perccel később pedig már a hotelben szunyáltam és egy meseszép lányról álmodtam. Másnap (illetve aznap...) dél körül keltünk, a hazafelé út közben sms érkezett Vincétől: "...jó volt dumálni tegnap. Bocs a vízbe dobásért, de azt akartam, hogy Kamilla mellett legyél..."

Legközelebb ismét az örökbe fogadott eb "szólította" városunkba az ország legszebb marketingesét. Szinte betűről-betűre megismételtük a korábbi eseményeket, vettünk kaját, bezúztuk magunkat a kocsiba, jókat röhögtünk, megsímogattuk a négylábút. Én persze egyedül vele voltam elfoglalva, folyton az ő társaságát kerestem, lestem minden mozdulatát, kérését. Ott, az állatmenhelyen döbbentem rá: beleszerettem.

Visszatérve a szerkesztőségbe, első dolgom volt a kirándulásunk elmesélést megelőzve mindezt Vincével közölni. Lelkesedése közelében sem járt az enyémnek, mivel továbbra is úgy gondolta, semmi esélyem nála, magammal b*szok ki, ha fejest ugrok ebbe az egészbe.

Időközben Vincééknél megalakult a kezdetben 4-5 fős "füstölgők társasága", ami egy nagy közös skype-csetet jelentett azzal céllal, hogy megbeszéljék, mikor menjenek ki cigizni...Természetesen Kamilla drága elsőként írta alá becses kacsójával az alapító okiratot. Ez a cset napról-napra egyre jelentősebb szerepet játszott a szeri ezen részének társadalmi életében, már nem csak a bűzrúd közös elszívásának időpont-egyeztetésére szolgált, hanem itt beszélték ki a munkahelyi pletykákat, feladatokat, aminek hatására szépen lassan összecsiszolódott a kis csapat. Odáig jutottak, hogy esténként együtt mentek el valamelyik szórakozóhelyre iszogatni, dumálgatni. Ezekre az estékre Kamilla 99%-ban egyedül ment, talán egyszer kísérte el Aladárka, de abban sem volt sok köszönet - Vince szerint. Nem látszott rajtuk, hogy szerelmespár lennének, például nem is ültek egymás mellett. Az én Nigel Stepney-m sem zárta szívébe a gyereket, az irántam érzett szolidaritásból az egyik ilyen görbe éjszaka után nem szállt be a főellenség által vezetett kocsiba, hanem inkább hazagyalogolt.

A cset egy másik tagjával is elég jó viszonyba kerültem igen rövid idő alatt. Olyannyira, hogy egyszer közös szabadnapunkat a másik szerelmi életének kitárgyalására szántuk néhány korsó sör társaságában. Tanulságos nap volt. A srác - Aladár ismerőseként -megerősítette a Vince által elmondottakat a csávóról, kiegészítve néhány "aprósággal" mely szerint nem ő állt modellt, amikor isten a hűség szobrát mintázta...Szerinte könnyen ki lehetne rángatni Kamillát ebből a kapcsolatból...

Az ember épp aktuális születésnapja vagy emlékezetesre sikeredik, vagy szar. Az enyém 2005. október 20-ának reggelén és délelőttjén pocsékul kezdődött, délután elérte a mélypontot, kora estére a kilátástalan munkahelyi helyzet miatt legszívesebben már az italba vagy a drogba (üdv, Didier) menekültem volna.

Este fél 9 körül szálltam fel a hazafelé tartó vonatra, a fülkében egy ismerőssel utaztam, akinek persze be nem állt a szája. A hadoválásokat hallgatva a fáradtságtól csak bólogatásokra voltam képes, mígnem 20 óra 58 perc után ezen tevékenységemmel is felhagytam. Figyelmem az sms érkezését jelző telefonomra meredt. "Boldog szülinapot, Csaba! Kamilla :-)". Tágra nyílt szemekkel bámultam a kis világos képernyőt. Néhány másodpercre megszűnt létezni a külvilág, mintha a langolierek megették volna az időt (vagy a vonatot).

Fel se tudtam tenni magamnak a kérdéseket (honnan tudta a számom és hogy ma van a szülinapom?), amikor újra jelzett, és újra, és újra...Itt már "sajnos" kiderült a turpisság: a (z) - egyébként utált - főnökünk ötlete volt, hogy - miután egy kolléganőnk leadta neki a szülinapos drótot - köszöntsenek fel egymás után érkező sms-ekkel. Hát igen, így már másként fest a dolog...De nem baj, mivel az angyallány küldte az elsőt, néhány percig a fellegekben érezhettem magam.

Hazatérve édesanyám meglepett egy tortával, aminek elfogyasztása közben válaszolgattam a kollégák üzeneteire. Kivéve egyvalakiére. Ő utoljára maradt, viszont sms helyett bepötyögtem a számát és felhívtam...Túl sok értelmesen megszerkesztett mondat nem hagyta el a számat, a beszélgetés sem tartott tovább 1 percnél, de az eddigi huszonegynéhány születésnapom közül ez végződött a legboldogabban.

Huszonöt évesen és egy naposan elmeséltem Vince barátomnak az előző este történéseit. Mivel a közelében ült, látta Kamillán, hogy mennyire gondterhelt. Kitaláltuk a felvidítás receptjét, ami egyúttal afféle tesztként is megállta a helyét. Vincével egyeztettük óráinkat, az előre megbeszélt másodpercben ráklikkeltem a legszebb szülinapi jókívánság-küldőre, ő pedig figyelte, milyen arcot vág. Vince szerint az alábbit: "tudod, mint amikor végiglapozol egy újságot és a végén ott a Garfield...". Elmosolyodott a "szia, legszívesebben küldenék neked tortát..." beköszönéssel nyitott felugró ablak láttán.

Egyik hétköznap este "véletlenül" otthon is a gép előtt ragadtam. Beléptem MSN-re, láttam, hogy elérhető. Klikk. Elég hosszú beszélgetés kerekedett belőle, több személyes dologra fény derült. Szót ejtettünk például a kollégákról, sajnálattal közölte, hogy a legtöbbjükkel keveset találkozik, pedig milyen jó lenne gyakrabban összejárni. Olyannyira lelkesen érdeklődtem a következő látogatásának dátuma felől, hogy kvázi lebuktam, bár a "nagyon szeretnéd, hogy menjek..." és a "te vagy az egyetlen, aki mindig kérdezi, hogy mikor megyek..." válaszok túlmutatnak a kvázin. Sikerült azonban ezeket is überelni. Albertre terelődött a szó (az elődjére, ugye), újabb megmagyarázhatatlan cselekvést elkövetve ezt írtam róla: "gyakorlatilag ő mutatott be téged". Erre persze azonnal lecsapott, s mivel a rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy nem tudok nemet mondani (pláne neki...), így el kellett mesélnem az első fejezetben leírtakat. ("Csabi, ma jönni fog egy lány, aki tuti tetszeni fog neked" - a szerk.). Próbáltam magyarázni a bizonyítványt, ám a "miből gondolta, hogy tetszeni fogok neked?" kérdésre adott hümmögős válasz után elterelte a szót.

Rákérdeztem az egyik főellenségre, a cigarettára. Ez annyira kiváló ötletnek bizonyult, hogy a magyarázatot addig csűrte-csavarta, amíg szóba nem került a barátja..."Történetünk" során első alkalommal. Mint kiderült, a bulikat leszámítva csak akkor gyújt(ott) rá a koporsószögre, amikor az a gyöngyvirág vele volt. Pompás.

Búcsúzóul még kiderült, hogy korábban egy hónapig az Egyesült Államokban, közelebbről New Orleansben lakott/tanult. Kíváncsiságból megkérdeztem, élne-e ott. Sokat gondolt rá, de nem tudná itthon hagyni a családját és a kutyáját, pláne nem hurcolhat magával mindenkit, de a barátja talán menne vele...

Másnap reggel büszkén meséltem Ricsi kollégának, hogy kivel "töltöttem" az előző estét. Kaptunk tőle csak mi ketten munka ügyben levelet. Mivel Richárd a felettesem volt, ezért nagyrészt az e-mailek fő címzettjének sorában az ő neve szerepelt, a másolatéban pedig az enyém. Viszont talán a hosszú beszélgetős csetelésnek köszönhetően abban a bizonyos levélben megfordult a szereposztás. Tudom, ez semmit sem jelent, de na.

Főnökségünk kitalálta, hogy a divatkövetésnek megfelelően minden szerkesztőség fogadjon örökbe a helyi állatmenhelyen egy ebet, akit aztán havonta támogatunk kajával és egyéb eszközökkel. Mivel Kamillának mindhárom megyei szeri örökbefogadási ceremóniáján jelen kellett lennie, ezért újabb látogatás elé néztünk. Számoltam a napokat.

Egy kora őszi napsütéses délután meg is érkezett, hála istennek ismét velem szemben foglalta el ideiglenes helyét. A hangulatom és a jókedvem ennek következtében elérte a lehetséges maximumot, ami finom, kellő mennyiségben és időben elhelyezett poén képében jelentkezett, párszor mosolyt csalva a tündér orcájára. Kezdésnek lementünk a boltba egy bazi nagy csomag kutyatápért, majd öten bevágódtunk a Kamilla által kikért és vezetett céges autóba. Az utazást végig nevetés és a fényképezőgép vakujának villogása kísérte, egyik mesterművem például a visszapillantó tükör lekattintása volt, naná, hogy az elegáns kis szemüveget viselő sofőr látszott a fotón...Hamar kiválasztottuk a delikvens négylábút, szegény elég ramaty állapotban tengette mindennnapjait, szemei például nem működtek rendeltetésszerűen. Kamilla hatalmas állatbarát lévén majd' minden kutyulihoz intézett pár kedves szót vagy óvatos símogatást - utóbbiról természetesen sorozatban készítettem a képeket. Az eseményt a kutyus és a csapat közös fotózása zárta, s mivel a mi családi masinánkat hoztuk el, ezért én lehettem a szerencsés (micsoda fatális véletlen), aki megmutatta a képet készítő Kamillának a gép működését.

A visszafelé út koreográfiája megegyezett az odafelé útéval: röhögések, zrikák, fotók. A szerkesztőségbe hazaérvén Kamilla még pötyögött picit a laptopján, majd távozásakor széles mosoly kíséretében búcsúzóul hozzánk fordult: "uraim, élmény volt ez a nap." Az biztos, hogy nekem felejthetetlen.

Másnap persze azonnal kitárgyaltuk a történteket - Vincével egyaránt. Hogy stílszerűek legyünk, továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, azaz figyelmeztetett, ne bonyolódjak bele túlságosan.

A napi néhány levélváltás nem elégített ki. Meg akartam ismerni. Bátorkodtam egy hosszú mailfolyamat lezárásaként elkérni az MSN és Skype-elérhetőségét, megkönnyítve ezzel a napi munkát. Haha. Az MSN-címében szerepelt a 77-es szám, én barom pedig első csetelésünk alkalmával nyitányként rákérdeztem, hogy az a születési dátumát jelenti-e...Megkönnyebülten olvastam a cáfolatot és örültem a spanyolországi labdarúgó-világbajnokság idejével megegyező világrajövetelnek. A második kérdés is hasonlóan elmésre sikeredett, konkrétan: rokonságban áll-e hazánk egyik legnépszerűbb zenekarának frontemberével. Nem áll. Szerencsére a harmadik kérdésre nem emlékszem.

Mielőtt a második bekezdés első betűjét leütöttem, sóhajtanom kellett. Ezen a ponton ugyanis írnom kell valakiről, aki az egész történetben főszerepet vállal(t). Vincéről van szó. A meló miatt egész napos Skype-kapcsolatban voltunk, de sok mindent megbeszéltünk a munkahelyi témákat leszámítva is. A srác Kamillához hasonlóan a szomszéd város szülötte, sőt, egy szerkesztőségi szobába került a lánnyal az átszervezéseknek köszönhetően. Ő lett a kémem. Emlékszem, amikor először megemlítettem neki a habcsóklány nevét, így reagált: "Hmm...kellemes jelenség."

Innentől kezdve napi rutinfeladatává vált minél többet kiderítenie róla. Ez nem volt nehéz, mivel egész nap össze voltak zárva és később dohányozni, valamint ebédelni is együtt jártak. (Sajnos Kamilla egyetlen fekete pontja a cigaretta, amit gyűlölök, főleg, ha egy ilyen istennőről derül ki a nikotin iránti fanatizmus). Szóval, Vince. Róla még annyit, hogy komoly barátnője van, közös bennünk a rockzene illetve a foci iránti rajongás. Becsülettel végezte a dolgát, minden nap megtudtam éppen milyen a hangulata, hogyan van bekötve a haja, mély-e a dekoltázsa. Mármint Kamillának.

Vincének feltűnt, hogy egyre sűrűbben követelek információkat. Természetesen rögtön levágta a szitut, én meg nem titkoltam. Figyelmeztetett, hogy ne vágjak bele, mert az esélyeim közelebb vannak a nullához, mint az egyhez. Nem érdekelt...Azért annyival hozzájárult a projekthez, hogy az ebédek, cigizések alkalmával, mikor "véletlenül" szóba került a nevem, megpróbált reklámozni előtte inkább kevesebb, mint több sikerrel. A reakciókból azért lejött, hogy kedvel és jó fejnek tart - már amennyi eddig kiderült számára.

Következő feladata a pasija után való "nyomozás" volt. Aladárnak hívják, egy helyi szórakozóhelyen dolgozik, kb. 1 éve vannak együtt Kamillával. Vince néhány kollégája egybehangzóan állította: nem értik, mit eszik a fickón...

Térjünk vissza a leányzóra. Sajnos nem őrzök régi csetes csevegéseket abból az időszakból, utólag már sajnálom. Gyakorlatilag minden nap beszéltünk, legtöbbször persze a munkával kapcsolatosan, de közben kiderültek róla az alapok: milyen zenét, filmeket szeret, hogy került a céghez, mi a kutyája neve stb. Nagy örömömre néhány dologban akadtak közös vonások.  

Úgy illik, hogy kezdésként bemutatkozom. Mivel az e-mail címem elárulja a keresztnevemet, így nem érdemes magamnak fiktív nevet adnom. (Szemben a történet többi szereplőjével). Az igaz mese kezdetén már majdnem elfújtam a 25. szál gyertyámat a szülinapi tortámon, egy vidéki nagyváros vezető médiumának egyik szerkesztőjeként dolgoztam immáron két teljes éve. A többit később.

A történet 2005. nyarán kezdődött. Ültem a kis számítógépem előtt, amikor a velem szemben székelő marketinges kolléga, Albert, vidám hangulatban közölte velünk, hogy milyen jól ellevelezget a szomszéd városban (de ugyanannál a cégnél) szolgáló új kolléganővel. Különösebben senkit sem érdekelt. Pár nappal később ugyanő (akivel a hazafuvarozások alkalmával néha az épp kudarcba fulladt párkeresési próbálkozásaimat is megbeszéltem) megint előjött a csajjal, mondván: Csabi, a mai meetingen itt lesz egy lány, aki tuti tetszeni fog neked. Igaza lett...A hölgy a céges heppöningre betoppanók közül utolsóként vette célba a szerkesztőség könyvtári szobáját, így szerencsére alkalmam nyílt tüzetesen megvizsgálni. Hogy mondják? Szerelem első látásra? Valahogy úgy...Fehér blúz, talán sötét szoknya, kezében laptoptáska, szőke fürtjei kontyba rendezve. "Egyéb női adottágait tekintve" teljesen rendben volt.(Sőt...). Alig vártam, hogy végezzenek. Kifelé jövet szerencsére elhaladt az asztalunk mellett, köszönt Albertnek, nekem mindössze minimális szemkontaktus jutott. Azonnal letámadtam a marketing mant, hogy most akkor ki ez a lány? Kamillának hívják, állítólag van barátja (meglepő, mi?) és alig pár napja dolgozik közös kenyéradónknál. Elsőre ennyi.

Néhány nap múlva ismét nálunk gyűltek össze fejet tágítani a szomszédos megyebeliek, ami egyet jelentett Kamilla újabb látogatásával. A forgatókönyv gyakorlatilag megegyezett a legutóbbival: spuri be a könyvtárba, spuri ki a könyvtárból, köszönés Albertnek - és nekünk! Ez már valami.

Pár héttel később Albert felmondott. A szerkesztőtársaimmal ad hoc jelleggel rendeztünk egy vacsorát, amire elvileg ő is hivatalos lett volna, hogy elbúcsúztassuk, de nem jött el. Az iszogatós, eszegetős estén a(z) - egyébként utált - főnökünk fontos bejelentést tett. Albert helyét a marketingvezetői pozícióban nem más veszi át, mint...Kamilla! Wow, király! Velem szemben fog ülni? - tört fel belőlem gejzírként a kérdés, amin a többiek jót nevettek, ellentétben velem, amikor közölte felettesünk a negatív tartalmú választ.

Kamilla a következő héten már munkába is állt. Első feladatainak egyike révén kapcsolatba kellett lépnie velünk: egy nyereménytesztben kérte segítségünket. Ricsi kollégámat félresöpörve természetesen én azonnal ugrottam, a gyorsabb bevágódás érdekében a válasz e-mail figuráját viccesre vettem, amire a lány a következőt válaszolta: "köszönöm, olyan jó hétfő reggel ilyen leveleket olvasni!". Hát, ez volt a mi első levélváltásunk.

Néhány nap elteltével a helyi főiskolával intézett projektje miatt újra városunkban járt. A tárgyalóból kilépve megvalósult az, amire a fentebb említett közös vacsorán utaltam: velem szembe ült le! Nem tudtam, mit tegyek. Valahogy szóba kellett elegyedni vele, de csak bámultam rá a monitor mögül. Az élet azonban megoldotta a dolgot. A megbeszélés végeredményét tartalmazó körlevélhez a drága elfelejtette csatolni azt a doksit, amit az e-mailben említett. Ennél kiválóbb alkalmat nem is kaphattam volna. Összeszedtem a bátorságom, felálltam és elindultam felé. A szívem olyan hangosan vert, mint egy falusi HVCS mélynyomója a Ladájában. Kb. 207 centiméter megtétele után ott álltam előtte. "Szia, elfelejtetted csatolni a doksit a leveledhez." Ennyit sikerült kipréselni. Felém fordult, angyali mosollyal, csillogó őzikebarna szemekkel válaszolt, hogy "néha megesik...". Teljesen lefagytam, válaszolni se tudtam. Ilyen szépet még életemben nem láttam.